Sátoraljaújhelyi Históriák - A mi Czájánk!

Ahogy Újhelynek, úgy majd minden kisvárosnak, szinte minden korszakában van egy olyan különc viselkedésű, szokatlan megjelenésű, furcsa szokásokkal bíró, mégis kultikus figurája, akit mindenki ismer, és mindezek ellenére többségében el is fogad. Akár mi, akár apáink, nagyapáink, és még dédapáink is tudnának sorolni egy-egy nevet, aki úgymond az „utca helyi bolondjaként” a korabeli gyermekek kedvencévé vált. Akin jókat derültek, akin a nyelvüket élezték, és aki, sajnálatos módon, gyakran vált egy-egy csíny célpontjává is.
Gyerekként még nem, de felnőtt fejjel már tudjuk, hogy az ilyen különc emberek viselkedése mögött gyakran fájó emberi tragédiák állnak, esetleg betegség okozza a devianciát.
Az én gyermekkoromnak is megvoltak az ilyen fazonjai. Szégyen, nem szégyen – és mert milyen a gyerek, ha csapatban van – volt, akivel még incselkedtünk is, vagy éppen csúfolódtunk rajta. Ilyenkor vártuk, hogy kergessen minket. Olyan is volt, akinek kerestük a társaságát, mert élveztük a szövegét, elszólásait. Ha megszólalt, dőltünk a nevetéstől. Volt azonban az aranyköpések között olyan „örökérvényű” is, amelyet felnőtt fejjel értettünk meg, és ma már tudjuk, hogy hatalmas életigazságot tanultunk ott és akkor.
Ezek a különc fazonok általában hamar megkapták a „rajongóktól” a maguk becenevét. Jellemzően az adott kor valamely ismert emberéről, akire valamiért hasonlítottak.
Az 1910-es és 1920-as évek ilyen közszeretetnek örvendő „szelíd bolondja” volt Sátoraljaújhelyen Czája, a belváros örökké vidám és pozitív cipőpucolója. Polgári nevén Luczkanyecz István. De ezt talán senki se tudta. Ő Czája volt.

Becenevét a hatalmas termetével érdemelte ki. Akkora volt, akárcsak a kor országosan ismert és világhírű birkózója, Czája József, a Hatalmas.
A 20. század elején Magyarország leghíresebb, professzionalista birkózói a Czája-fivérek – József, Bertalan, Gusztáv és János – voltak. A magyar-tót származású testvérek a korabeli sajtó sztárjaiként komoly rajongótáborral bírtak. Újságcikkek, riportok sokasága foglalkozott eredményeikkel és bemutatóikkal.
Czája János és József több országot is megjárt, nemzetközi hírű versenyzők voltak. Szentpétervártól Isztambulon át Münchenig számos versenyen, világbajnokságon vettek részt. A legnagyobb birkózóversenyeken szerepeltek. Hatalmas sikereket arattak Európa nagyvárosaiban a kíváncsi közönség előtt.
Szentpétervárott, ahol különösen népszerű volt a birkózás, és a sportág képviselői nagy tiszteletnek örvendtek még a cári udvarban is, a Czája fivérek közül a leghíresebb, János még a híres orosz birkózóval, Poddubníjjal is megmérkőzött. Így nem csoda, hogy talán a kor legnépszerűbb sportsztárjává vált. A Czáják közül is ő lett „A Czája”!
János, aki 18 évesen az abszolút magyar bajnoki címért mérkőzött az ereje teljében lévő Weisz Richárddal, aki három év múlva Londonban olimpiai bajnokságot is nyert. Ugyan a fiatal versenyző akkor kikapott Weisztől, utána mégis sikeresen felküzdötte magát. Két évtizeden át nagyon kevés európai birkózónak sikerült az a bravúr, hogy legyőzze Czáját. Hatszor nyert profi világbajnokságot: 1910-ben Szentpétervárott, 1911-ben Isztambulban, 1912-ben Bécsben, 1913-ban ismét Szentpétervárott, 1920-ban Isztambulban és 1924-ben Münchenben. A korszak kiemelkedő profi birkózójának neve pedig úgy szerepelt a plakátokon: "Czája János, akit eddig senki sem győzött le."
Mert hát plakátokon is szerepeltek, hiszen a professzionalista birkózást ekkor a nagy közönség előtt, a cirkuszok színpadán űzték a birkózók.
Többször eljutottak Sátoraljaújhelyre is különböző cirkusztársaságokkal, akik épp leszerződtették őket egy-egy turnéra A birkózók fellépése akkoriban garantált bevételt és sikert jelentett.
A cirkuszi rendezvények gyakran botrányos, és ezért nagy hírértékű következményeikkel hívták fel magukra a figyelmet.
1907. júniusában Fekete Ede társulatával jártak Újhelyen, és mint „Nemzetközi Birkózóverseny és Cirkusz” hirdették előadásaikat. 1908 szeptemberében pedig a Gazdag Cirkusszal léptek fel itt. A társulat kiemelt produkciója volt az a küzdelem, amit Czája vívott Cara Sulimannal Akkoriban a szabályok még csak kialakulóban voltak. Egy-egy mérkőzés sorsát nem pontozással döntötték el, hanem megállás nélkül addig tartott, míg az egyik versenyző két vállra nem került, vagy fel nem adta.
Czája János később benősült a Barnum cirkuszba, és cirkuszigazgató lett.
A városunkba érkező Czája-féle cirkuszt, aminek stílszerűen csak Colosseum volt a neve, immár ezzel a hangzatos címmel reklámozta a Zemplén újság 1927. augusztus 28-án megjelent száma: „A legnagyobb és legjobb cirkuszvállalat Sátoraljaújhelyen.”
Bohócok, bűvész, artisták, állatok, stb…, és mindenből a kor legjobbjai. Színvonalas, profi előadássorozat. Ez jellemezte Czája János társulatát.
Itt, a sátoraljaújhelyi előadáson történt meg az az eset is, ami addig talán soha – de ha mégis, akkor is csak nagyon kevés alkalommal eshetett meg: Czája Jánost két vállra fektették.
Történt ugyanis, hogy „vesztére” felajánlotta a helyieknek, hogy egy bátor jelentkező megküzdhet vele. Nem kellett sokáig kérnie, pillanatok alatt a cirkuszi porondon termett a jó kiállású, nagy erejű, helyi mészáros legény, a Jumen. Ekkor pedig megtörtént az elképzelhetetlen: Újhelyen egy helyi vagány lerombolta Kárthágó falait, szertefoszlatott egy mítosz azzal, hogy két vállra fektette a nagyszámú közönség előtt a Legendát, Czáját.
Ahogy Újhelyen mondanák, Czája már a Fasorban sincs.
De térjünk vissza a mi, Czájánkhoz, Luczkanyecz Istvánhoz, a közkedvelt cipőpucolónkhoz, akit mindenki szeretett a városban. Hatalmas termetén és arcvonásbeli hasonlóságokon kívül semmiben sem hasonlított „névadójához”. Igazi jámbor „bolond” volt, aki mindig megtalálható volt a Központi Kávéház előtti iparművészeti műhelyében, a cipőpucoló standnál. Hangját már messziről hallották a Kossuth szobor felől közeledők, vagy a Kazinczy utcai Carolineum előtt bámészkodók. Senkiével sem összetéveszthető bivaly hangján kiáltotta a szélbe a napi fontos híreket egy mondatban. A lehető legváratlanabb és legmeglepőbb pillanatokban.
Imádták az emberek, a gyerekek egyszerűen istenítették.

Olyannyira közkedvelt figura volt, hogy még a Zemplén újság is beszámolt hazatértéről, mikor másfél év katonai szolgálat után újra az újhelyi belvárost színesíthette.
„— Czája leszerelt. Czája, a közismért Czája, a gyerekek Czájája újra itthon van. Másfélévnyi katonáskodás után vasárnap reggel a személyesített tehervonattal haza érkezett. A gyermekek az uccán kitörő lelkesedéssel fogadták. Ha a gyerekek választanának maguknak képviselőt, bizonyára Czája lenne egyhangúlag megválasztva. Így azonban egyelőre nem lép fel, mert a jelenlegi politika helyzetet, tekintettel a nagy sárra, leginkább cipőpucolásra tartja a legalkalmasabbnak. Ezt figyelembe véve politikai tekintetben kisgazdaparti, lévén a kisgazdapárti képviselőknek csizmájuk és a csizmatisztításért több jár ki, mint a közönséges cipőért. Fél is, hogy a csizmások a következő választásoknál kibuknak. Csak úgy privátim korteskedni is fog értük, de a főfoglalkozását azért nem fogja elhanyagolni. Már holnap reggel a Központi Kávéház előtti standján a különböző színű „Darlinggal” villámgyorsan csillagfényesre puccolja a különböző cipőket és csizmákat. Meghívásra házhoz is elmegy, vagy a háztól sátorfájához küldött cipőket gyorsan és pontosan kikeféli. Egyébként egy pesti bálon elvesztette cilinderét, ezért meg egy kissé szomorú, no meg azért is, hogy búsul pesti babája után, akit pedig hűtlenül elhagyott. De hát, így járják a világot és Czája sem boldog.” (Zemplén, 1922-03-04)
1921-ben alakult Sátoraljaújhelyen a Darling cipőkrém Rt., amely cég pillanatok alatt az ország egyik vezető cipőpasztagyártójává nőtte ki magát. A mi Czájánk, mint professzionális tudással rendelkező szakember, előnyben részesítette a Darling termékeket, és jól ismert hangján tudatta maxi hangerőn a város lakosságával, hogy ő bizony csakis Darling termékeket használ – növelve ezzel is az emberek bizodalmát a munkája és annak eredménye iránt.
Kitűnő „sufni PR” fogásnak bizonyult, hiszen fel is figyelt rá a gyár korabeli „marketingese”.
„— Czája a moziban mint Darling reklám.
Czája rövid idő alatt óriási karriert futott be, olyan karriert, amilyet csak kevés cipőpucoló mester. Rákerült a vászonra. Ha esténkint elmegy a moziba láthatja önmagát a vásznon. Ugyanis a már országos- hírnévre szert tett Darling* cipőkrém gyár őt választotta gyártmányainak reklámjául. Lefotografálták Csáját, amint a Darlinggal, a legjobb cipők rémmel pucolja a cipőket. Nemcsak az újhelyi moziban látható Czája, de Magyarország nagyobb városaiban, sőt Bécsben, Prágában, Berlinben és Varsóban is, ahol már szintén Darling-got vásárolnak legszívesebben, szintén Czája mutatja be a közönségnek a híres gyártmányt. Ha így halad, ki tudja hogy mi lesz még Czájából, pár év múlva talán milliomos is.” (Zemplén, 1922-03-21)
Sajnos a Darling Rt. 1929-ig bírta a kor kegyetlen piaci versengését, ekkor felszámolással véget ért történetük. Pedig még a visszaváltható cipőkrémes doboz ötletét is bevezették városunkban.
De az élet ment tovább, Czájánk pedig újabb és újabb „rajongókra” tett szert, miközben hangos kurjantásaival közölte a napi híreket Sátoraljaújhely lakosságával cipőpucolás közben. Az újságok is meghálálták ingyen reklámjait, így néha-néha cikkeztek róla.
Mint például akkor, amikor cipőpucoló standjánál fogták el a rendőrök a már több városban is körözött egykori újhelyi kávéházi kasszírnőt, a csodaszép Gizit, a soknevű szélhámos nőt, aki utolsó szó jogán csak annyit mondott: „— Czája az oka mindennek!“
1928-ban talán éppen Czája pozitív hozzáállásának is köszönhette a városi Jégkarnevál, hogy sikeres rendezvényként vonult be Újhely „történelmébe”. A meghirdetett napon ugyanis kegyetlenül zord időjárásra ébredtek a helyiek, akik bár nagyon várták a Karnevált, mégis úgy tűnt le kell róla mondaniuk. Nem hagyta ezt annyiban Czájánk. A történetre így emlékszik vissza a Zemplén cikkírója:
„A hőmérő állandóan 0 fölött mozgott, a levegő ködpárás volt és a szinte egyenként hulló esőcseppek csak még lucskosabbakká tették az uccákat. A déli korzót szürkének könyvelték el érdemes szakértői, akik nem nagyon őrültek a locs-pocsnak.
— A szobába szorulunk délutánra — rémítgették egymást a hölgyek, férfiak és csak Újhely városi bohóca: Czája igyekezett ezt megcáfolni, oldalán két nagy táblával, kifestett pofával, torkaszakadtából kiadott artikulátlan hangokkal hirdetve: „félöttől Karnevál a jégpályán!"
Városunk élete olyannyira lenyűgözte akkoriban Péter Sándor festőművészt, hogy karikatúra sorozatban örökítette meg a belvárosunk akkoriban legismertebb fazonjait. A polgármestert, az öreg cigányprímást és nem utolsó sorban, mi Czájánkat!
Végezetül egy utolsó hír Czájánkról Szinetár György újságíró tollából. Ez a történet talán megérteti velünk, mai újhelyiekkel, e kedves, szeretnivaló óriás lényét:
„Heti problémák
Egy okos bolond.
Láttam itt a városban egy embert. Egy furcsa, szomorú, nevető embert. Boglyaszerű rengeteg hajjal, fáradt, karikás szemekkel, erős, markáns állal és nehéz tompultságba görnyedt, izmos, széles háttal. Amikor először megláttam, valami érthetetlen, ösztönös csodálkozással álltam meg és tágra nyílt szemekkel „bámultam“ utána.
Mert megérdemli a „bámulást“ ez az ember. Roden vonal-markantériák után sóvárgó álma, Leonardonak a zseni és őrült kettősségét egy arcban kereső kíváncsisága és Petőfi Apostol elképzelése elevenednek meg ennek az embernek a vonásaiban.
Pedig csak az uccagyerekek öröme ez az ember. Vásott duhajkodások, gondtalan torokból kiszakadt hahoták és megállapodott pocakosok nevetési ingere ez a figura. — Szegény figura. — Én sajnálom. Én valahogy védőleg szeretnék a háta mögé állni, amikor körül kíváncsiskodják bámész idejű lelketlenek és durva ujjmutogatással alázzák és otromba megjegyzésekkel tépázzák és röhögik — és röhögik.
Szegény figura és szegény csúfolkodók.
Amikor megláttalak zilált hajaddal, unalomba csüggedt száddal, keserűségbe ernyedt egész iromba mivoltoddal, ahogy világ bohócának festve, fehérre mázolt szájjal, pirosra, tarkára kent képpel, rekedtes dobbal a válladon és kiabáltál szomorú, gyárkürtő hangoddal esetlen híreket — és láttam, hogy vihognak körül nálad különbeknek érzett emberek, akkor furcsa fantázia-képek villantak elém.
Úgy éreztem, hogy benned egyesült egy egésszé az Ember tragédiájának erőtlen, bizonytalan, örök kíváncsi Ádámja és a világ rendjét megvető, gúnyoló és kárhoztató Luciferje. Mert a te arcod a kétség, kíváncsiság és minden megvetés álarca.
Tombol bennem a kérdés, hogy ki vagy te szomorú, perditának alacsonyított ember, aki széles gesztusokkal lapátolod a levegőt, ha jársz és — meglestelek, kihallgattalak — összefüggő áriákat
fütyölsz az uccán és kis, sötét zug uccákban, lendületes mozdulatokkal, meglepő összefüggéssel nemcsak értelmes, hanem értékes mondatokat kiabálsz az ég felé, mint a színész, akiben a jelmez felszabadította a szunnyadó erőket és bár maga sem különb, mégis apai intelmeket korhol a közönség tudatába.
Ki vagy te, akit kinevetnek és ki vagy te, aki — láttam — mélységes fensőbbséggel neveted ki a világot és az embereket?
Nem tudom, hogy sajnáljalak-e vagy irigyeljelek bensőséges nyugalmadért.
De ember vagyok én is, nem különb a pocakos nevetőknél és odaállok én is a tömegbe hallgatni a dobod, amikor kiabálod ... „hé ... hé ... mindenki hallja meg*... és egy percig elcsodálkozom én is fáradt bohóckodásodon, aztán tovább' megyek — te is tovább mész új uccák új kacagása elé . . .
És itt megáll a felvetett kérdés problémája, hogy ki is vagy te hát ? ... Megáll, mert észrevettem, hogy az én részvétem csak a magam megnyugtatására elég és észrevettem, hogy te nem vagy az akinek én hittelek. Nem vagy sem az a világot megvető, őszintén fölényes valaki, sem az a rejtett, önmagadba fojtott életigazságokat meg nem értő tömeg áldozata, aki a meg nem értés elől visszavonul a maga misztikus mártírumába, hogy nem vagy sem több, sem kevesebb annál, mint amennyit magad is mutatsz. Nagyhangú, kürtőhangú, borzos hajú, kikent, kifent város bohóca vagy, ucca- gyerekek öröme, pocakosok hahotája uccák komédiás bohóca vagy. De valamivel mégis több, mert életfilozófiád van — és ezzel csak kevesen rendelkeznek —, aki pedig birtokosa egy önálló életfilozófiának, az már kerek önálló egyéniség. A te életfilozófiád rövid. Egy szó: „a kenyér“. . És hogy ezt a kenyeret naponta háromszor megehesd, kinevezted magad Cájának, a város, az uccák, a pocakosok, a gyerekek és ráérők Cájájának.
Jól van. Azért mégis okos ember vagy te bolond Cája. „ (Zemplén, 1928-09-19.)
Sajnos Czájánk is az Ismert Ismeretlenek sorsára jutott: se születési dátumáról, se halálozásáról nem maradt fent semmi biztos hír. De talán elmondható, hogy vele és korával tűnt el az utcai cipőpucolás, a köszörűs, a verklis, a rikkancs, valamint halt ki a drótostót, a virág- és sorsjegyárus, a hordár és a tejes legény városunkban.
/gánóczi/

forrás:
Arcanum
Elekronikus Periódika

Forrás: Sátoraljaújhelyi Históriák és Vendéglátása Facebook

Cookie-kat használunk

Weboldalunkon cookie-kat (sütiket) használunk a legjobb felhasználói élmény nyújtása érdekében. Ön maga döntheti el, hogy engedélyezi-e használatukat vagy sem. Ha szeretne többet megtudni adatvédelmi szabályainkról és a sütik használatáról, kattintson a 'Több információ' feliratra.