Bod Péter Ákos: Szerkezeti gondokkal lépünk be egy újabb mozgalmas évbe

Az év vége szükséges alkalom az eddigi folyamatok és a várható feladatok átgondolására. A 2022-es lezárt évről már megvannak az adatok, a különös 2023-as esztendőről még nincs teljes képünk, de a makrogazdasági viszonyok már aránylag tisztán látszanak. Az európai dezinflációs trendet – magasabbról és megkésve ugyan – követjük, a recesszióból immár kikerültünk, a tavalyi ijesztő egyensúlytalanságok enyhülnek. A politikai kockázat továbbra is nagy és a gazdaságelemzés számára nehezen kalibrálható, a hirtelen fordulatok lehetősége miatt különféle szcenáriókra kell készülni.

A sokféle gazdasági adat, mutató között különös figyelmet érdemelnek a hitelminősítőktől kapott szuverén kockázati besorolások, anyagi kihatásaik miatt. A 2023-as évünk zárásánál fontos, hogy a Fitch megtartotta a magyar állam BBB minősítését, negatív kilátással, a Moody’s korábban ennek megfelelő (Baa2) minősítést adott, a S&P eggyel rosszabb, BBB- besorolást erősített meg, stabil kilátás megjegyzéssel. Ezek sajnos nincsenek messze a befektetőknek már nem ajánlott („bóvli”) kategóriától, a leggyengébbek a visegrádiak között, sőt az új tagállamok Románia kivételével mind jobb besorolást mondhatnak magukénak.

A piaci szereplőknek a rating fontos, de lényeges az indoklás is, amelyben a hitelminősítő a besorolási döntésnél alkalmazott feltételezéseket közli, és kvalitatív értékelést ad. A Fitch minapi közleménye – a többi hitelminősítővel megegyezően – azzal a feltétellel él a rating odaítélésénél, hogy jövőre hozzájutunk az uniós transzferekhez, amelyek révén visszaerősödhetnek az állami beruházások. A belső tényezők felsorolásánál a közlemény pozitívan említi a magyar gazdaságszerkezeti jellemzőket, a beruházások által vezérelt gazdasági növekedést és a jelentős működőtőke-beáramlást. Szembe állítja viszont ezekkel a BBB-csoport átlagához képest túl nagy államadósságot, a költségvetési és monetáris politika unortodox hajlamát, a kormányzati működést jelző indikátorok romlását. A többi hitelminősítők, valamint a nemzetközi elemzők is jórészt ezeket a sajátosságokat szokták kiemelni.

A külső elemzőknél a pozitív fejlemények között megjelenik a folyó fizetési mérleg erőteljes visszajavulása, a nemzetközi energiaárak mérséklődése és az importvolumenünk csökkenése nyomán. Ugyanakkor a magyar gazdaságpolitika nehezen követhető, ellentmondásos fordulatait (mert lényegében erre utal az unortodoxia felemlegetése) visszatérően említik a lerontó tényezők között.

Ehelyütt most nem elemezzük magukat a hitelminősítői besorolásokat. Az évzáró-évnyitó kép megrajzolásához viszont érdemes megvizsgálni azt az általános értelmezést, amely szerint a magyar fejlődési pálya egyik pozitívuma a beruházás-vezéreltség. A kormányzati önértékelésben, így az EU-nak átadott legutóbbi konvergencia-jelentésben is kiemelten szerepel a sikerek között, hogy a magyar beruházási ráta a legmagasabb az EU-ban. E vonatkozásban ugyan 2023 bizonyára változást hoz, hiszen nemcsak a lakossági fogyasztás, hanem a felhalmozás is megszenvedte a recessziós évet; az első három negyedévben bő 10 százalékkal csökkent a beruházási volumen, ám a megelőző hosszabb időszakra tényleg igaz. Rendre el is hangzik kormányzati öndicséretként a kiemelkedő beruházási költés, mint a gazdasági növekedés serkentője. Valóban, román, szlovák vagy különösen lengyel összevetésben a magyar gazdaság jó ideje kiemelkedik beruházásnövekedésben.

Itt azonban azonnal értelmezési és értékelési dilemmák lépnek fel. Ha ilyen nagy, sőt évek során egyenesen európai rekorder a magyar beruházási ráta, akkor a szokásos makrogazdasági feltételezésekkel élve rendkívül gyorsnak kellene lennie a gazdasági növekedésünknek, különösen a 2020-2022 közötti megrázkódtatásokat megelőző kedvező konjunkturális időszakban. Ez azonban nem így történt. A GDP-vel mért növekedési teljesítményünk a térségben közepes, román vagy lengyel összevetésben éppenséggel szerény.

Az adatok a Helyzetkép a beruházásokról, 2019 című KSH-kiadványból származnak. A bruttó állóeszközállomány mutatónak legnagyobb részét az új tárgyieszköz-beruházások teszik ki, de ide számítják a pénzügyileg lízingelt eszközök beszerzését, a K+F-ráfordítások egy részét, nemzetközileg összehasonlítható módon.

Láthatóan 2014-gyel nyílik el az olló a magyar és a referenciacsoport adatai között (a 2016-os átmeneti visszaesés a beruházásokban, csakúgy, mint a GDP-ben, főképp az EU-s forrásbeáramlás adminisztratív okok miatti rövid befékeződésének tudható be). Az időszak utolsó éve valóban rendkívüli: 2019-ben Magyarország a GDP-arányos felhalmozás 28 százalékát meghaladó adatával uniós rekorder volt, amikor Csehországban 25,4 %, Romániában 23, Szlovákiában 21,4, Lengyelországban pedig 18,6% volt a mutató értéke.

A későbbiekben is nagy a magyar hányad, noha a gyors infláció, amely nem egyaránt érintette a beruházási javak szektorát és a teljes nemzetgazdaságot, megzavarhatja az időbeli, és főleg a nemzetközi összevetést. A Világbank adatai szerinti beruházás-intenzitási rangsorban a 2020-2022-es, válságokkal teli időszakban is kiemelkedő a magyar helyezés.

Mélyebb makrogazdasági elemzés nélkül is egyértelmű:

a referencia-csoportok szintjét nagymértékben és tartósan meghaladó beruházási rátánk sokat megmagyaráz abból a kellemetlen, nehezen tudomásul vehető tényből, hogy a lakosság reálfogyasztása az EU utolsó előtti helyére sorol minket 2022-ben.

Ha ugyanis kiugróan nagy a felhalmozási hányad, azt – minden mást azonosnak véve – a fogyasztási ráta sínyli meg. Azonos vagy hasonló output-szintű országok között nagyban eltérő fogyasztás/felhalmozás arány esetében jelentős reálfogyasztási eltérések jöhetnek ki.

Ám ezt beszámítva is meghökkentő, hogy az EU-átlaghoz mért magyar fogyasztási volumen (AIC) index 71%, miközben a szlovák 77, a cseh 83, a román 86, a lengyel 87 %. Az adatok és a mögöttük meghúzódó tényezők körül nyilván sok vita lesz még. Ráadásul közvetlen kilátásaink sem jók, hiszen 2022 a növekedési képességünket jóval meghaladó, túlfűtött év volt, páratlanul nagymértékű lakossági fogyasztásnövekedéssel, 2023 viszont korrekciós év nálunk: negatív előjelű a GDP-index, komoly lakossági fogyasztás-visszaesés következik be. Ezzel jövő ilyenkor akár még a bolgár adat is elénk kerülhet, hiszen ott 2023 nem recessziós év, inflációjuk is kisebb, így a reálfogyasztás szebben alakul.

De nem évről és nem egyetlen mutatóról van szó. Fogyasztásunk jelentős és tartós gyengesége alapvető kételyeket ébreszt a magyar gazdasági pályát illetően. Ekkora lemaradás csak akkor lehetséges, ha a térség zömétől az outputban is hátrébb vagyunk. E vonatkozásban is sok mérési ügy ad munkát a makrogazdasági elemzőknek: a GDP-mutató a tőkeimporttól nagyon függő országokban, mint hazánk is, az országon belül rendelkezésre álló nemzeti jövedelemnél nagyobb értéket vesz fel; a nagy export- és importhányadú gazdaságokban a cserearány-változás belső jövedelmi hatása is nagy tud lenni.

Mindenesetre elgondolkoztat a tény, és a 2024-es év meg a rákövetkező esztendők növekedési kilátásaira árnyat vet, hogy

a több éven át magasan tartott beruházási hányad nem gyorsította fel a magyar gazdaság növekedését, szemben az intuitív várakozásokkal.

Ez persze lehetséges, amennyiben az egységnyi befektetett tőke mint fontos termelési tényező értéktermelő képessége gyengül, vagy másfelől nézve a magyar GDP tőkeigényessége növekszik – ám ez csak aritmetika, és nem tartalmi magyarázat.

A magyar tőkeigényesség emelkedését azonban valóban életszerűnek gondolom, sokféle ismereteink alapján. Gazdasági teljesítményünk alapos tényezőelemzése nélkül is elmondható, hogy huzamos ideje olyan termelési területeket, gyártási tevékenységeket támogatnak állami eszközökkel az újraiparosítás nevében, amelyek révén megnő a gazdaságban a többinél tőkeigényesebb aktivitások részaránya. A több tőkét és munkát foglalkoztató gazdasági pálya ügy okkal került be a gazdaságpolitikai diskurzusba, visszahozva egy korábbi korszak szóhasználatát, az „extenzív növekedés” fogalmát.

A tőkeigény csak az egyik jellemző ebben a vonatkozásban. Tudható, hogy az energiaintenzitás (egységnyi GDP-hez felhasznált energia) nálunk ma mintegy 80 százalékkal nagyobb az EU-átlagnál. Másképpen: igen energiaigényes Magyarország, ráadásul importfüggő. Ezért van az, hogy a nemzetközi energiaárak változásai rendkívüli mértékben kihatnak a külkereskedelmi mérlegre, fizetési mérlegre. (Megjegyzem, egy évtized alatt, 2012 és 2021 között a magyarnál eleinte jóval nagyobb fajlagos energiaigényű Románia energiaintenzitása sokat javulva a mi szintünk alá süllyedt; a gazdasági szerkezetükben bizonyára megnőtt a kisebb energiafajlagosú tevékenységek aránya.)

A magyar energiakitettségből fakadó mérleg-kilengésekre pontosan a rémisztő 2022-es és a kedvezőbb 2023-as fizetési mérleg szolgáltatott példát. A nagy mérlegjavulást elégedetten regisztrálták a hitelminősítők is. Mi azonban tudjuk, hogy az döntően a nemzetközi piacok mozgásainak tudható be, no meg a magyar recessziónak; gazdasági szerkezetünk azonban továbbra is teher és kitettség forrása.

A tőke- és energiaigényesség nyilván nem egy-két év fejleménye. Nem arról van itt szó, hogy a sokat vitatott megaberuházásokra kívánnám visszavezetni az aktuális makrogazdasági helyzetet. A tőkeigényesség, munkaerőigény, energiaigényesség (és ez utóbbi vonatkozásában: energiaimport-igényesség) hosszú múltra néz vissza. Ám azt is látjuk a számokból, hogy az előző évtized közepétől bontakozik ki a szétnyílás ezekben a lényegi vonatkozásokban a magyar növekedési pálya és a térségi trend között.

A gazdaságszerkezeti változások ezernyi tényezőből adódnak, különféle technológiai, piaci, szabályozási mozgatók nyomán. Ahol élénk a gazdasági verseny, ott a tényezőigényt leszorítja a vetélkedő gazdasági szereplők küzdelme; a tőke, munka, nyersanyag, energia szűkösséget tükröző árrendszer pedig kikényszeríti a költségérzékeny fogyasztóknál a takarékosságot. A gazdasági fajlagosaink szerény, de leginkább elégtelennek mondható javulása számomra kritikáját adja a piacgazdasági normák itteni érvényesülésének.

A struktúrát azonban közvetlenebbül is formálja a gazdaságpolitikai vonalvezetés. A 2010 utáni szerkezetpolitika értelmezéséhez a már idézett KSH-kiadvány jó támpontot ad, amikor főbb ágazatokra lebontja a beruházási volumen alakulását. 2010-től tíz éven át a "nemzetgazdasági összesen" 88 százalékkal nőtt, de kiemelt ágazatokban ettől eltért a volumenváltozás. A várakozásokkal szemben nem a feldolgozóipar vezet, noha 141 százalékos emelkedése jóval meghaladja az országos átlagot. Hasonló mértékű nagy növekedésen ment át a vendéglátás, szállodaipar. Mindkettőt veri viszont a közigazgatási szektorban végbement beruházási hullám a maga 250 százalékos volumennövekedésével. Az országos csúcsot azonban az a kiemelt ágazat szerezte meg, amely "művészet, szórakozás, szabadidő" elnevezést viseli: 420 százalékos volumennövekedéssel. (Ide tartoznak a sportlétesítmények).

Csökkent viszont e tíz évben a pénzügyi szektor beruházási volumene: eszerint a digitalizáció hatására a nyereséges működéshez, a növekvő hozzáadott értékhez nem szükséges a korábbi időszakban szokásos állóeszköz-fejlesztés. Visszaesett az oktatási ágazatban is a beruházási volumen, de ez esetben a bankszektorra érvényes érvek nem állnák meg a helyüket, mint ahogy a vízügyi ágazat stagnáló adatait sem nagyon lehet másként értelmezni, mint mellőztetésként.

A felvillantott adatok a 2020-ig tartó hosszú konjunktúra-ciklus alatti folyamatokra, a pénzbőség éveire vonatkoznak. Leginkább csak illusztrációként szolgálnak annak értelmezéséhez, hogy milyen trendek, irányzatok formálták azt a szerkezetet, amellyel Magyarország belépett a 2020-szal nyitó különös időszakba.

Az utóbbi zavaros években megpróbáltatások sorozata rázta meg az országot, próbára téve az alkalmazkodóképességünket. Ez persze minden más országra is igaz, a maga sajátosságai mellett. Ezek a sajátosságok részben spontán üzleti, társadalmi folyamatok eredőjeként állnak elő, de magukon viselik a politikai döntések nyomait is. Az itt vázolt eddigi trendek a maguk tehetetlenségi erejével bizonyos előrejelzést is megengednek, ugyanakkor egyben kötöttséget is jelentenek bármilyen irányváltási szándék érvényesítését illetően.

A konjunktúraelemzők, hitelminősítők, gazdaságpolitikai tervezők figyelmének a középpontjában a fontos makrogazdasági mutatók állnak. Ezek alakulását is érintik a korábbi meghatározottságok, mégis gyorsabb a változásuk, mint a gazdasági szerkezeté. Most ismét hirtelen változások korát érjük, és csak reménykedhetünk, hogy a mostanra kialakult struktúra, meg a már meghozott döntések által determinált folyamatok végén előálló „adottság” nem szolgál hátrányunkra. Vannak azonban bőséges történelmi tapasztalataink arról, hogy az extenzív, mennyiségi növekedési kampányok nyomán kialakult struktúra költséges és elhúzódó alkalmazkodásra kényszeríti az utókort.

Címlapkép: Getty images

Forrás: portfolio.hu