Bod Péter Ákos: a magyar versenyképesség nyomában

Őszi politikai szezonunk kezdetén két nagy kormányzati téma került elénk: a semlegességi törekvés megfogalmazása, valamint a gazdasági ütemgyorsítási szándék. Akár az volt a szándék, akár nem, a közélet iránt érdeklődőket megmozgatták az ügyek, főleg az első. A törekvések értelmezése, realitásuk megállapítása sok munkát adott az elemzőknek.

Valóban tisztábban kellene látnunk a kormányzat tényleges intencióit, azok valóságalapját kilátásaink értékeléséhez. 2023-24 sajátos korrekciós időszak a magyar gazdaság és gazdaságpolitika világában a 2021-22-es túlfűtöttséget és inflációs hullámot követően, de most valóban nyílik esély egy új szakaszra. Egyben kényszer is a változtatás, hiszen a körülmények gyorsan módosulnak. Fontos lenne jól érteni, hogy amikor az európai gazdaságban is új fejlődési szakasz látszik megnyílni, milyen törekvések és elgondolások élnek a hazai politikai körökben.

A gazdasági semlegesség deklarálása nagy hullámokat vetett közéletünkben. A partnerországokban, ha lehet, még nagyobbakat. Pedig bizonyára elsősorban nem nekik szólt, sőt propagálóinak előnyösebb lett volna, ha a hazai felhasználásra szánt üzenet megmarad a benti buborékban – csak hát ez mind kevésbé lehetséges.

Azért gondolom, hogy e politikai ideának a hivatalos nyilvánosságba emelésekor a hazai közvélemény volt a célközönség, mert társadalmunk egy jelentős hányadában valóban jól rezonál a semlegesség, mint politikai irány. Értékrendjét, világképét tekintve természetesen nem homogén a nemzet, de sokakban él a „maradjunk ki a bajokból” felfogás, meg az, hogy valamiféle el nem kötelezett pozícióból lehetne „ezzel is bótolni, meg azzal is”.

Nem egyszerűen közönséges kalmárszellem húzódik meg a semleges pozíció elfoglalása és az opportunista (értékmentes, értéksemleges) üzletelés széleskörű elfogadása mögött; történelmünkben gyakran előállt olyan helyzet, amikor a semlegesség látszott a kevésbé kockázatosnak.

Akár 1956 drámai pillanatait is felidézhetjük: a forradalmi követelések élén állt a semlegesség kívánsága, amit a friss osztrák példa is motiválhatott.

Ma azonban nem releváns nekünk az akkori osztrák semlegesség: Ausztria abban az időben nem volt sem gazdasági, sem katonai szövetségnek tagja (ma sem NATO-tag), míg a mai Magyarország népszavazással megerősített tagja az EU-nak és a NATO-nak. Éppen ez a körülmény váltotta ki az erős külföldi reakciókat – érthetően.

Szemben másokkal, akik súlyos geopolitikai fordulat előkészítésének szándékát látják a semlegességi idea felmutatásában, magam úgy vélem, remélem, hogy az inkább a politikai hátországnak szól: értelmezési keretet ajánl ahhoz, ami ténylegesen történik. Nevezetesen:

a kormány a jogállamisági feltételek hiányán elbukó uniós források helyett máshol, másoktól von be hitelt és működőtőkét a gazdasági dinamika fenntartásához.

Ha értelmezésem helytálló, akkor érdemes a figyelmet inkább a másik ügyre, a gazdasági növekedési „elrugaszkodásra” irányítani. Az elemzői közösség élénken vitatja a politikusi bejelentésekben szereplő „3 és 6 százalék közötti” növekedési céltartomány elérhetőségét; itt most nem a megnevezett – igen széles – sáv realitása a témánk, hanem a cél elérésének szolgálatába állítható eszközök ügye.

Gazdasági dinamika kifejlődhet szerves úton, a termelési tényezők (tőkeállomány, munkaerőállomány, természeti javak) gyors bővülésének valamint a keresleti oldal kedvező alakulásának együttes hatására. Jó esetben akár több éves, tartós növekedés is beindulhat, pozitív visszacsatolási körök révén. Ám van példa másik út választására:

hatalmi erőforrás-centralizálással egyszeri indító lökést adnak a gazdaságnak, remélve a növekedési folyamat fenntarthatóvá válását.

Az nem csoda, hogy a politika csúcsain igény van gyorsításra. Tavaly a bruttó hazai termék kismértékben csökkent. Az idei GDP-adat a másfél és a kettő százalék között várható; a két évet egyben tekintve mintegy 1,2%-os GDP-növekedés képezi a 2025-tel kezdődő évek bázisát.

Jelenleg a gazdaságunk a potenciális szintje alatt teljesít, így mind a negatív GDP-rés záródásához fűződő makrogazdasági érvek, mint pedig egyszerűen a szerény bázis konstatálása alapján valóban a báziséveket felülmúló dinamika vetíthető előre. De nem akármekkora. A politikusi deklarációban szereplő sáv felső fele csakis

• állami ráerősítés
• roppant előnyös külső keresletbővülés
• belső erőforrás-gyarapodávalamilyen hatékonysági tartalék felszabadulása
• együttese révén érhető el.

A külpiaci viszonyoknak, a demográfiai helyzetnek, az állami működés hatékonyságának az elemzése alapján viszont arra jutunk, hogy a politikailag megrendelt növekedés-gyorsulás bekövetkezése mindenképpen gazdaságpolitikai (iparpolitikai, költségvetési, monetáris politikai) intézkedések meghozatalát feltételezi.

A gazdasági elemzők most próbálják „beárazni” az eddig bejelentett akciók listáját (KKV-ösztönzés, lakásépítés-élénkítés, adókedvezmények, bérpolitikai élénkítés). Beárazni abban az értelemben is, hogy az ezektől remélt növekedési többlet milyen többlet árhatással jár. Mert azért szögezzük le: pénzromlásunk üteme ugyan jelenleg jóval kisebb a korábbi évhez képest, de az inflációs veszély nem múlt el, a maginfláció közel áll az 5 százalékhoz.

Az „elrugaszkodás” csupán a megnevezett intézkedésektől nem képes bekövetkezni, ezt tudják a kormányzati megszólalók is.

Ők mindezeken felül a folyó nagyberuházások felfutásának és esetleg új szerkezetalakító gigaprojekteknek a várható dinamizáló hatásaira valamint a hazai szektor megtámogatásából fakadó többletekre utalnak. Röviden: növekedési hatással járó iparpolitika körvonalazódik az elénk tárt jövőképben.

Elől jár, példát mutat Magyarország? Hiszen az utóbbi időkben az uniós intézmények megrendelésére készített nagy tanulmányok látványos fordulatot hoznak az eddigi piacelvű alkalmazkodási ideákhoz képest, mintegy rehabilitálva az iparpolitikát.

Valóban, az uniós belső piac fontos szegmensével, a tőkepiaccal foglalkozó Letta-jelentés (J. Delors Institute) ugyan tovább viszi a korábbi jelentések és Európai Bizottság dokumentumai piacliberalizálási irányát, ám föderális szintű szerkezeti beavatkozásokat is javasol annak érdekében, hogy a 27 tagú EU elvileg hatalmas belpiaca ténylegesen egyetlen pénzügyi térséggé váljon.

Még hangsúlyosabb az iparpolitikai jelleg a Draghi-jelentésben, ami egészen odáig elmegy, hogy a termelési volumenre érzékeny ágazatok esetében (pl. járműipar, védelmi ipar) engedni (elősegíteni?) kell a vállalati méretnövelést összeolvadással, felvásárlással. Kutatási és fejlesztési tevékenységre EU-szintű támogatása nyújtható olyan ágazatokban, amelyekben az uniós szereplő képes a globális versenyben való helytállásra a szükséges kutatási és termelési méretnagyság elérése esetén.

Láthatóan tehát nemcsak az iparpolitikai irányvétel figyelemreméltó, hanem a jelentés új versenypolitikai orientációja is, valamint az EU irányítási rendszerének javasolt módosítása – erről később.

Ma már többről van szó, mint kutatási anyagokról és jelentésekről. A Kínában gyártott elektromos autókra kivetett és most többségi döntéssel megerősített európai vámvédelem új szakaszt nyit. Ám ez még nem „büntetővám”, ahogy a sajtó gyakran hívja. Az Egyesült Államok 102 százalékos vámtételt alkalmaz, a napokban jelentett be Kanada 100 százalékos vámot; ezekhez mérendő az EU döntése, amely a meglevő 10 százalékon felül 7,8 és 35 százalék közötti kiegyenlítő vámtételt alkalmaz, az érintett cégeknek nyújtott tiltott állami támogatás versenytorzító hatásának ellentételezésére.

Ám mi van akkor, ha a kínai gyárak terméke még szubvenció nélkül is sokkal olcsóbb, mint a hozzájuk képest kisebb spanyol, francia, olasz, brit autógyáraké? A Draghi-jelentés logikájából következően a termelési költségekre érzékeny gazdasági ágakban piaci konszolidációra van szükség – azaz nem elégséges a „nemzeti bajnok” méret még az európai méretben nagynak számító gazdaságokban sem.

Direkt iparpolitika, összeolvadást elfogadó versenypolitika, felső beavatkozás piaci folyamatokba. Mondhatjuk-e, hogy no lám, igaza lett a magyar politikának?

Nincs ok gólörömre. A minap tartott konferencián a Bruegel Intézetben Draghi példának hozta fel a telefontársaságokat: míg a hasonló méretű Egyesült Államok, illetve Kína piacán egyenkét féltucat cég nyújt szolgáltatást, az EU 27 tagállamában sokkalta több a szolgáltató, így komolytalan minden olyan szándék, hogy egy tagállamban „nemzeti bajnok” ténykedjen a telefónia piacán. A Letta-jelentés szellemében ugyanez mondható el a kereskedelmi és befektetési bankok világáról. Ezen megállapítások fényében érdemes felidézni, hogy nálunk nagy anyagi áldozatokkal és a jogi-szabályozási környezet manipulálásával folyik a helyi méretekben jelentős, de globálisan törpe országos (nemzeti) piaci szereplők felépítése.

Nagy volt bizonyos magyar politikai körökben az egyetértés Draghi kemény, korholó szavaival, amelyekkel az európai versenyképességi lemaradást illette, de akkor jó lenne azt is megszívlelni, hogy európai szintű, azaz nem tagállami fejlesztéspolitikát sürget, és elutasítja a nemzeti intervenciót, amely nemzetközi méreteket tekintve komolytalan súlyú szereplőket támogat. Abban is igazat kell adni Draghinak, hogy az EU-ban nincs helye a külföldi működőtőke vonatkozásában tagállamok közötti támogatási versenynek, pláne unión kívüliekkel összehozott külön ügyleteknek.

Ez csak egy jelentés – mondhatja valaki. De a kínai elektromos autók importja dolgában hozott döntés tény, és messze túlmutatva egy iparágon.

Tanulsága, hogy bár Németország politikai és gazdasági súlya nagy, ám amikor tagállami érdeket képvisel (pontosabban egy nagy iparág pozíciója érdekében lép fel), akkor nem mindig képes érvényesíteni álláspontját. Magyarország szavazati aránya még ennél is kisebb. Ilyen méreteik mellett a saját tagállami álláspont érvényre juttatása csak akkor esélyes, ha a kormány hatékony a koalícióépítésben, kéréseit a társak a kölcsönös jóakarat, a bizalom és az értékrendi azonosság szellemében ítélik meg.

Most nem ez a helyzet. Marad akkor még bizonyos ügyekben a vétó fegyvere. Ám az idézett jelentések szövegéből és a versenyképes Európa gondolatának logikájából annak igénye következik, hogy gazdasági, technológia, hadiipari, pénzügyi kérdésekben minél gyorsabban és többségi szavazással dőljenek el az ügyek. Az szolgálná az európai versenyképességet, ha a gyorsan változó világban nem kell időt vesztegetni kelletlen tagállami kormányok ellenkezésének puhítására, netán obstrukciójuk kiböjtölésére.

Az uniós működési rend (governance) átalakulása eddig leginkább válságokon keresztül ment végbe; válságból pedig jut bőven. A most kibontakozó átalakulás irányzat pedig világos: a nemzeti (tagállami) intervenció terének rohamosan szűkítése. Ez rólunk is szól, nagyon is. Az a fajta iparpolitizálás, amely az elmúlt másfél évtizedben az akkor még bőséges uniós források formailag szigorú, de tartalmilag eléggé szabadon hagyott felhasználásával, valamint a hazai adókkal, és az erőteljesen beáramló tőkékkel zajlott nálunk, nem folytatható.

Ennek az ügynek csupán egy, de kritikusan fontos vonatkozása a keleti (kínai) elektromos járműipari nagyberuházások ügye.

Akár az uniós vámvédelem nyomására, akár keleti tulajdonosi döntés folytán, de esélyes, hogy befékeződik az iparági felfutás.

Ami nem jó hír a közvetlenül érintetteknek, mivel azonban mérsékelt a hazai hozzáadott érték ebben az ágazatban, még egy gigatermelő leállása is csak korlátos mértékben csökkentené jövőbeli bruttó nemzeti jövedelmünket (az idetelepedéshez adott szubvenciónk persze veszteségként leírandó).

Az uniós versenyszabályok keményedése ugyancsak rossz hír a közvetlenül érintetteknek, amelyeket eddig „nemzeti, stratégiai érdek” hivatkozással kivonták a hazai versenyszabályok alól. Nem mindegyik lesz képes megállni az egységes uniós versenypiacon. A mai inkumbensek veszteségét azonban bizonyosan bőven ellentételezi az élénkebb EU-szintű versenyből fakadó többlet társadalmi jólét, olcsóbb ár és tarifa; az erősebb verseny a magyar nemzeti jövedelemre kedvezően hat rövid időn belül.

Mindez persze nagyon más gazdaságpolitikát és kormányzati működést („gazdasági mechanizmust”) követelne rövid időn belül.

A fejlesztő állam, amely felé Magyarország másfél évtizede elmozdult, eleve vitatott koncepció. Ha viszont maga az EU lép el a mainál aktívabb fejlesztő, szerkezetalakító irányba az „uniós gazdasági szuverenitás” koncepciója jegyében, akkor végleg köddé válik a tagállami szintű (egyébként jórészt képzelt) gazdasági szuverenitás. E gondolatsor messzire visz a hazai hat százalékos kierőltetett növekedés ideájától. Figyelmeztet arra, hogy máshol és másféle elgondolások születnek a mai kor kihívásait, válsághelyzeteit érzékelve. Érdekek, értékek, érvek és erők ütközéséből most születik a jövő.

Címlapkép forrása: Portfolio

Forrás: portfolio.hu