Zempléni barangolások

A tavasz első napsugarai engem is a szabadba csábítottak. Úti célom ezáltal a 895 méterrel a Balti-tenger szintje felé emelkedő Nagy-Milicre vezetett. Zemplén szerelmeseként be kell vallanom, sosem jártam még ott, bár már egy jó ideje a bakancslistámon szerepel(t).

Túrám Füzér egyik csendes utcájának parkolójából indult, az Országos Kéktúra útvonalán. Felettem a füzéri vár, körülöttem pedig Füzér település. Az elmúlt időszakban csak átutazóként jártam erre, és akkor fel se tűnt, milyen szépen megújult ez a kis község. Egy néhány százméteres séta után elértem a vár alatt elhelyezkedő, szintén megújult Várparkolóhoz. A parkolót elhagyva tértem rá a „kék” erdei útjaira, az igazi természetbe, ahova oly’ sokszor húz a szívem.

Fotó: Dobronoki Dalma

A mobiltelefonom túraalkalmazása szerint cirka 4,3 km állt előttem a Milic csúcsáig. Lelkesen gondoltam az előttem álló útra, leginkább azért, mert bíztam abban, hogy az út során számos apró élőlény kerül fényképezőgépem objektíve elé. Az utat három nagyobb szakaszra tudnám bontani. (Ez persze egyénenként változhat, hogy ki hogyan és milyen szakaszokra bontja az útvonalat, már ha egyáltalán bontja.) Az első rész a Várforrástól a Senyánszki-rétig tartott, körülbelül 600 méter. Visszatekintve a túra egészére ez egyfajta bemelegítő rész volt. Enyhén dombos, nem igazán megerőltető. Több, már visszafelé tartó emberrel is találkoztam ezen a szakaszon, akik mosolya, és csillogó szemei láttán joggal gondolhattam úgy, megéri az előttem álló út, de az is megfordult a fejemben, nem lesz itt semmi probléma, már ami a kaptatókat illeti.

zemplen2

Az út második szakasza a Senyánszki-réttől a Csataréti erdészházig tartott, közel 2 km-en keresztül. Ezen szakasz első része egy kellemes séta volt a hegyoldalban (Magas-hegy), ahonnan csodálatos panoráma nyílt Pusztafalura és környékére.

zemplen3

Fotó: Dobronoki Dalma

Lefelé tekintve meredeken omlott a hegyoldal az Alsó-patak völgyébe. Ahogy megálltam szemlélődni, a hegyoldali út sziklái alatt növő kék ibolyák tömkelegére lettem figyelmes. Nem is tudom napját, mikor láttam egy helyen, természetes környezetben ennyi kék ibolyát. Talán több, mint 20 éve, még igazán kisgyermekként, de akkor sem ilyen mennyiségben. Ezen a ponton jött el először az, hogy megéreztem az erdő csendjét. De erről a csendről egy kicsivel később szeretnék írni. Bár annak ellenére, hogy a szeles idő miatt még sapkát is húztam, és tetőtől talpig bebugyoláltam magam, itt találkoztam az első apró lénnyel, az arcomon kívüli egyetlen csupasz bőrfelületen, a kézfejemen. A korábbi várakozásom ellenére mégsem örültem a találkozásunknak, ugyanis az apró jószág egy, a pókszabásúak osztályába tartozó állat, a kullancs (Ixodidae) volt. Szerencsémre azonban őkelme még csak kereste az ideális táplálkozási foltot a bőrömön, de a további keresgélést már az avarban folytathatta.

zemplen4

Fotó: Dobronoki Dalma

A pusztafalui panorámát nyújtó út tovább kanyargott, és ahogy követtem a fák „kék” jelzéseit, az imént még a magasból látott Alsó-Patak már egészen közel csörgedezett hozzám, és a korábbi panorámát felváltotta a körém magasodó hegyek látványa. A fák nyikorogtak, sok helyen látható volt még a téli időjárás pusztítása, karcsú bükkfák, amelyek már gyökerükkel meredeztek a magasba. Ahogy a napfény átsütött a még levél nélküli erdő lombkoronaszintjén, és barátságosan játszadozott az Alsó-patak köves medrében folyó víz felszínén, többször is vágyat éreztem arra, hogy utamba egy kis szünetet iktassak és lemerészkedjek a patakpartra. Gőtét szeretettem volna keresni. De a víz csalogató vonzerejét végül csak messziről, a „kék” hivatalos vonaláról csodáltam.

zemplen5

Fotó: Dobronoki Dalma

Ezen útszakasz végén egy erdei házikóra bukkantam. Kicsit Piroska és a farkas érzésem támadt. De az én nagymamám nem az erdőben él, én sem vagyok Piroska, nem utolsó sorban farkas sem környékezett meg. Ezt a házat Csataréti erdészháznak nevezik. Ennek a háznak a megítélése abszolút szubjektív, hiszen nem vagyunk egyformák. Számomra az egykor szebb napokat látott erdészház kevésbé volt szimpatikus, mint például az Istvánkúton található faházikó.

zemplen6

Fotó: Dobronoki Dalma

Éppen csak egy néhány percet időztem az erdei házikónál, indultam is a tovább a túra utolsó hajrájára. Szégyen, nem szégyen, ezen a szakaszon érződött először, hogy a hosszú tél távol tartott a természettől, és régóta nem jártam már ilyen terepen. Néhány perc után meg is bántam, hogy nem ültem le megpihenni a Csataréti erdészháznál. Az előttem álló út az erdő közepén csak felfelé tartott, ezért beláttam, hogy az erdészházi mulasztásomat, minél hamarabb pótolnom kell a csúcsra törés előtt. Egy nagyméretű követ választottam pihenőhelyemül, amelynek felszínét a nap már kellemesen átmelegítette. Olyan volt, mintha a természet kifejezetten a fáradt természetjáró ülőalkalmatosságának teremtette volna. Éltem a felkínált hellyel, és ahogy leültem, újra megéreztem a természet végtelen csendjét. A szél, amely szinte egész utam során kitartóan fújt, hirtelen elcsendesült– itt már tudtam, miért nem látok apró állatokat pihenni az éledő vegetáció hajtásain. Újra előtört a már a sok éve megismert és azóta szüntelenül lángoló érzés, hogy egyek vagyunk a természettel. Az, hogy számomra a természetben, az érintetlen erdőben, ahol nincsenek jelen a társadalom problémái, mindennapi kérdései, egy nálamnál erősebb, elemibb dolog él, munkálkodik. Egy erő, amely feltölt, kiegészít. Az érzés, hogy egy hatalmas egésznek vagyok apró része. Feltárul egy világ, amely sokkal ősibb, mint az emberi civilizáció, és felerősödik egy mélyről jövő érzés, amit szavakkal igen nehéz leírni. Ezt jelenti számomra Zemplén, és ezért a Zemplén számomra a világ közepe.

zemplen7

Fotó: Dobronoki Dalma

Merengésem és szerelmes áhítatom nem tarthatott sokáig, hisz várt a Nagy-Milic csúcsa, egy igazán kaptatós szakasz. Sok „bölcs gondolat” jutott eszembe ezen szakaszon, amelyekkel aztán végkép nem szeretném fárasztani az Olvasót a korábbi szentimentális kijelentéseim után. Ha sajgó lábakkal is, de elértem az úti célom előtt felállított 16,8 méter magas, háromszintű Károlyi-kilátóhoz, 880 méteren, a Kis-Milicen. A kilátót azonban csak visszafelé látogattam meg. Töretlenül folytattam utam a Nagy-Milicig.

A túraútvonal a magyar-szlovák államhatáron keresztül húzódott. Ami különösen tetszett, hogy amerre csak néztem, hóvirág tengereket láttam. Gyönyörű volt. A hóvirágok kísérte úton értem el 895 méterre, a Nagy-Milic csúcsára, amelyet egy obeliszk jelez.

zemplen8

Fotó: Dobronoki Dalma

A Károlyi-kilátó által nyújtott panorámába visszafelé utamon gyönyörködtem. Áttekinthettem Szlovákiába, sőt mi több a távolban a Keleti-Kárpátok havas csúcsai is felsejlettek. Ráláttam a Zempléni-hegység egy részének vonulataira, illetve a tokaji Nagy-Kopasz jellegzetes alakja is szemem elé tárult. Kétség sem fér hozzá, a kilátás igazán különleges innen, mégis, azt kell, hogy írjam, számomra például a Zemplén rejtekeiből „kitörő” Sólyom-bérc sokkal maradandóbb élményt adott.

zemplen9

zemplen10

zemplen11

zemplen12

Fotók: Dobronoki Dalma

A lefelé vezető út már igazán gyors volt, kaptatók sehol sem voltak, inkább arra kellett figyelni, hogy stabilan lépjek, főleg a lejtős területeken. Összességében véve elmondható, hogy az út szép volt, megérte, és itt is elmondható, az az örök életű igazság, mi szerint az út is ugyanolyan fontos, mint a cél. : )

Forrás: Kazinczy Ferenc Múzeum