Hegyalja elvesztegetett évtizedei

zemp

Harminc évvel ezelőtt ébredt Csipkerózsika-álmából a Tokaj-hegyaljai borvidék. Interjú: Bacsó Andrással, a Tokaj-Oremus nyugalmazott borászával.

Nyugdíjba vonult a hegyaljai Oremus borászat vezetője. A hírnek önmagában nincs különösebb jelentősége, csakhogy ő volt a Tokaj-hegyaljai Borkombinát vezérigazgatója abban az időben, amikor elindult a borvidék birtokszerkezetének átalakítása. Bacsó Andrással erről az időszakról, a hegyaljai borászok új generációja előtt álló kihívásokról, valamint arról beszélgettünk, hogy mi leshető el a külföldi befektetőktől, amivel a hegyaljai borvidék imázsa erősíthető.

Amikor a találkozónk időpontját megbeszéltük, említette, hogy metszenie kell a szőlőjét. Milyennek mutatkozik az idei termés?

A szőlőnek fantasztikus az életciklusa: ha jön a tavasz, április elején fakadnak a rügyek, a szőlő elkezd növekedni, június a virágzás ideje, és száz napra rá elérkezik a szüret. Aki szőlővel foglalkozik, alig van ideje megpihenni, mert a szüret után foglalkozhat a borral és annak eladásával. Bár a január és a február kicsit csendesebb, márciustól már metszeni kell, és újra indul az egész folyamat. A szőlő és bortermelők egy külön világban élnek. Mindig bizakodunk, bármilyen is az adott évjárati hatás, mindig a legjobbat igyekezünk kihozni belőle.

Ennyire egyszerű lenne napjainkban a hegyaljai bortermelők élete?

A hegyaljai ember genetikailag kódolva van a szőlő gondozására, arra a munkára ami a szőlő ültetésétől a pinceásásig tart. Gyerekkoromtól ismerem a szőlőt, úgy szoktam fogalmazni, lehet, hogy a szőlőben fogantam, de a saját szőlő azért a későbbi időkhöz köthető. Monokon születtem, parasztcsaládban nőttem föl, rengeteget kellett dolgozni a megélhetésért. Anyám mondta annak idején: fiam, ha nem akarsz ilyen keményen dolgozni, akkor tanulj! Tanultam. A Kertészeti Egyetemen a borászati szakot végeztem el. Az akkori fiatal énem menekült a vidéktől a nagyváros, a szellemi pezsgés irányába. Párizson keresztül megcsapott a francia kultúra szele. Igazából azonban örülök annak, hogy 25-26 éves koromra elég pofont kaptam az élettől, és a megélhetés kényszere visszahozott a vidékre, ahol születtem. Akkorra jött el az idő, hogy megértsem önmagam és felismerjem annak a kötődésnek a jelentőségét, azt az érzést, amit az embernek a szülőföldje közvetít felé. Megértse, hogy a természetközeli lét sokkal magasabb rendűbb, mint egy városi elidegenült életforma.

Korán jött ez a felismerés…

Meglehet, de akkor már teljesen egyértelmű volt számomra, hogy én csak vidéken, ott tudom leélni az életem. A francia nyelvismeretem révén elég sokat utazhattam, ami abban az időben nem volt általános. Megéreztem, mekkora kihívást jelent megfelelni annak az imázsnak, amellyel a nyugati országokban „Tokay”-t figyelték. Ambrózy Ágoston Tokaj-Hegyalja szellemtörténeti vonatkozásai című könyve pedig egyszerűen meggyőzött arról, hogy ez egy hihetetlen vidék, ahol megtalálható a táji kultúra gazdagsága, ahol hihetetlen örökség van az itt élők kezében. Ez az örökség roppant módon deformálódott az államszocialista rendszer ideje alatt.

Mit jelentett ez akkor?

Tokaj történetében a 19. század végére kialakult egy 50-60 jelentős birtokra épülő struktúra, egy szőlőtermesztési és borgazdasági rendszer, ami nagyon hasonló volt a nyugati világban működőkhöz. Még az 1880-as évekbeli filoxéra vész sem tudta megrázni, mert 1920-as évekre újra talpra tudott állni. Az igazi megrázkódtatást a világháború és az azt követő államosítás jelentette, amikor mindenki elveszített mindent: szőlőt, pincét, udvarházat. A részeire szakad, elárvult Tokaji gazdálkodás feladatait állami gazdaságok vették át az 1950-es években, majd 1971-ben összevonták ezeket és megalakul a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát. Ez 95 százalékban lefedte a hegyaljai borkultúrát a szőlőtermesztéstől, a borkészítésen át a borforgalmazásig. A bor 75 százalékát a szocialista országok KGST-piaca szívta fel, körülbelül 20 százalék a nemzeti piacra került, a maradék a nyugati országokban került forgalomba. Államközi szerződések szerint adták el a borokat, és kialakult egy olyan termelési gyakorlat, ami a tömegtermelést tűzte célul, ami nem volt piacérzékeny, nem minőségorientált. Természetesen egy-két jó bor akkor is született néhány szakavatott pincemesternek köszönhetően. Ezek ma is megtalálhatók néhány pince mélyén.

Nem ugyanazok voltak akkor is a jellemző szőlőfajták – furmint, hárslevelű, sárga muskotály –, mint most?

A szőlő olyan, mint a gyerek. Ha nem nevelem, nem foglalkozom vele, nem biztos, hogy jó ember lesz. A fajtákról is állandóan gondoskodni kell, szelektálni annak érdekében, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle. A szocializmusban arra szelektáltunk, hogy legyen megfelelő mennyiség, elegendő cukorhozam, ami felrúgta azt a több száz éve kialakult szőlőtermesztési szelekciós folyamatot, ami azt célozta, hogy a legjobb változatokkal telepítsük be a legjobb területeket. Ez változott meg az 1950-es években, amikor olyan művelési módok kerültek előtérbe, amelyek garantálták a nagy mennyiséget, a tőkénként 8-10 kilogramm termést. A 19. században ha bejártuk a szőlőskerteket, csak karós szőlő volt, ami jó, ha 1 kilót termett. Az 1970-es évek végére pedig csak támberendezéssel ellátott kordonon futott a szőlő, hogy minél kisebb anyagi ráfordítással, minél kevesebb fizikai munkával, minél nagyobb tömeget tudjon teremni.

Egy borász, feltételezem, mindig jó bort szeretne készíteni. A tömegtermelés évtizedeiben, amikor nem volt hangsúlyos a minőség, nem járt ez meghasonlással?

A 19. században éppúgy mint napjainkban, minden borász képvisel egy adott terroirt, magyarán termőhelyi adottságot, egy adott gazdálkodási filozófiát, ami egyedivé és megismételhetetlenné teszi a bort. Borászati kultúrák versenyeznek egymással a fogyasztókért úgy, hogy a borral végzett munkájukban felismerhető legyen a csak rájuk jellemző szellemi tudás. Az állami rendszerben mindenki ugyanabban a gazdasági egységben dolgozott, különváltak egymástól a tevékenységek. A szőlész csak a szőlővel foglalkozott, a borász csak a bort látta, elszakadt egymástól a termesztés, a borkészítés és a piac és annak visszajelzése. Ez volt a legnagyobb probléma. Hiába volt valakiben hatalmas szellemi energia és professzionalizmus, nem tudott úgy kiteljesedni, mint napjaink borászai, akik mindezt egyben láthatják. De a rendszerváltás előtti borokból is készültek muzeális tételek, amikből napjainkban is jelentős palackszámban fellelhetőek aszúborok ebből a korszakból.

Első kézből lehetnek tapasztalatai erről, hiszen abban az időszakban a borkombinátban dolgozott. A rendszerváltás idején viszont már a társaság első számú vezetőjeként az állami nagybirtok átalakítását kapta feladatául. Miként élte ezt meg?

Mindössze három évről van szó, 1990 elejétől 1993-ig. Ez volt az az időszak, amikor megszűnt a KGST-piac és több csatornán megindult egy sajátos magánosítási folyamat. Ezek egyike volt a még fellelhető egykori birtokok újjáélesztése. Hármas egységként alakítottuk ki ezeket az úgynevezett befektetési birtok revitalizációs projekteket: egy udvarházzal, pincével és a hozzá tartozó szőlőterülettel, amihez próbáltunk szakmai és pénzügyi befektetőket keresni Magyarországon és külföldön. Emellett volt egy pinceszövetkezeti mozgalom és voltak kárpótlási folyamatok. Drámai évek voltak. Adott volt egy több mint ezer fővel működő borkombinát, amit mintegy 3000 szőlősgazda szolgált ki 30-40 éven keresztül, ennek az egységnek adta el a termését, és ennek az árbevételéből tudta önmagát és a szőlőskertjét fenntartani. Ez a folyamat a rendszerváltozáskor megakadt, mert a KGST szétesése, az ezzel járó 75 százalékos árbevételkiesés drámai egy állami vállalkozás esetében. Segítséget kaptam a helyzet kezelésére az akkori politikusoktól, Kupa Mihálytól például bizonyos források megtalálásában, hogy átvészeljük a legnehezebb éveket. A Földművelésügyi Minisztériumban Raskó György segített abban, hogy egy intelligens privatizációs folyamat alakulhasson ki, de meg kellett felelnünk annak a kárpótlási folyamatnak, amelyben az állami gazdasági földek 90 százaléka érintett volt.

Milyen volt akkoriban Tokaj-Hegyalja megítélése?

Nagy presztízse volt akkor is, köszönhetően a szocializmust megelőző évszázadoknak. Annak a kultúrának, amely nem csak itthon, de nemzetközi téren is megbecsülést élvezett. Írott anyagok, képek dokumentálják ezt, a nagy gyűjtőknél pedig az 1811-es üstökös évjáraton keresztül ott őrizték Tokaj borait. Ezt nem tudta fölszámolni az államosítás. Viszont a kultúra, így a szőlő- és borkultúra is megszakad, ha nem adható tovább, ha nincs folytonosság és tulajdonosi érdekeltség.

A bortermelő hagyományok megőrzésében szerepük volt a hegyaljai kisbirtokosoknak?

Valamilyen formában igen, mert a 19. század arisztokráciáját az államosítások elüldözték, a szocializmus alatt pedig a fiatalokat elszívták a nagyvárosok. A mai napig ható szociológiai változások történtek akkor. Az államosítás, a téeszesítés megölte a kezdeményezőkészséget, felszámolta a szabadpiaci versenyt, de megnyomorította az emberi intellektust is, és ez az egyszerű szőlőművelő esetében is így történt. Ezen is változtatott a rendszerváltás. Ha számba vesszük, hogy a hazai borvidékek közül melyik iránt volt jelentős külföldi érdeklődés, akkor ebben Tokaj előkelő helyen szerepelt. Nem csak a befektetők megjelenése, hanem egész Tokaji borvidék, a Zemplén megnyílt, dinamizálódott a turizmus, ezzel együtt megjelentek az európai értékeket kereső entellektüelek. Ennek az eredménye például, hogy 2002-ben Tokaj-Hegyalja a világörökség része lett.

Mi az, amit a külföldiektől leshetett el a borvidék a rendszerváltozás kezdetén?

A befektetők nem csak pénzt, mentalitást és kultúrát hoztak, nem csak úgy fektettek be, hogy revitalizáltak egykori birtokokat, hanem magukhoz csábították a legjobb hegyaljai és magyarországi szakembereket. Elindították azoknak a visszavándorlását, akik addig máshol dolgoztak, nemzetközi szintű továbbképzésekre küldték őket. Tíz éves vita volt a hegyaljai borkészítés mikéntjéről, ami abban gyökerezett, hogy változtatni akartunk a szocialista tömegtermelés kényszerű örökségén, amely négy évtizeden át meghatározta a nemzetközi színtéren a tokajit. Újjászületett a tokaji borminőség a száraz, a klasszikus és a nemes édes borok, az aszú, a szamorodni, a késői szüret vonatkozásában. A tradícióból átmentettük az értéket és lefejtettük róla, amit rá rakott a szocialista rendszer.

Saját erejéből nem tudott volna feltámadni a borvidék?

Nem, mert Csipkerózsika-álmát aludta. Egyébként nem olyan sok külföldi érdekeltségű cég jött be, sőt megkockáztatom, hogy kicsit kevés is. Viszont a megjelenésük az akkori időszakban olyan dinamikát hozott, olyan kihívást jelentett, ami izgalomba hozta a többi tokaji termelőt. Hozzá kell tennem, hogy a külföldi cégeknél is hazai szakemberek dolgoztak. Ami újdonság volt, hogy elkezdtek egy-két nemzetközi téren elismert szakértőt és tanácsadót behozni. Ez felvillanyozta a helyi szakembereket is, elkezdtünk egymással konkurálni, aminek a legfőbb eredménye, hogy a fogyasztó a legjobb minőségű bort kapja meg.

Volt, amit az újonnan ide települt borászatok tőlünk tanulhattak?

Ez egy bonyolult dolog. 1994-ben olyan földtörvény született, ami megállította a külföldi befektetők érdeklődését. 1996-ban a törvény még szigorúbb lett, a 2013-as pedig szinte teljes mértékben lehetetlenné tette, hogy jelentős külföldi befektető Tokaj-Hegyaljára bejöjjön. Szinte megállt az a dinamizálási folyamat, ami Tokajt a rendszerváltozáskor előrevitte. A befektetőket én úgy tekintem, mint a 19. század arisztokráciáját, akiknek különböző helyeken vannak pénzszerzési lehetőségei, amit Tokajban fektetnek be, nemzetközi kapcsolataik révén pedig el tudják adni a tokajit. Ma azok a termelők tudják megfelelő áron és megfelelő piacon értékesíteni a borukat, ahol valamilyen formában a külföldi tőke, ennek révén pedig a kereskedelmi tőke is megjelent. 2000-ben megjelentek a hazai befektetői körök is, de a borvidék alapproblémáját ez nem oldotta meg. A klasszikus tokaji minőség, a nemes aszú bor alapvetően export piacon tud érvényesülni, ehhez pedig az kell, hogy széles kapcsolati rendszer álljon termelő mögött. Kicsi borvidék a tokaji, de kimondottan minőségre orientált, a klasszikus édes bora az aszú leginkább a luxus adta élményt képviseli nagy áron, nagy presztízzsel.

A borkombinát után Ön is egy külföldi tulajdonú pincészet, az Oremus vezetője lett. Milyen elvárásokat fogalmaztak meg a spanyol tulajdonosok?

Alapvetően ki kellett építeni a birtokot. Romokban volt a birtokközpont, egy kúriaépület, romokban voltak a szőlőültetvények, rengeteg olyan területet kaptunk, amelyek használhatatlanok voltak. Újra kellett telepíteni a legjobb területeket, meg kellett hozzá találni a legjobb furmint változatokat, el kellett indítani egy több szintű kísérleti munkát. Kétszáz év után el kellett kezdeni a pincék helyreállítását, hogy a 21. századi borkészítései lehetőségek meglegyenek. Ki kellett építeni egy olyan korszerű borászatot, ami lehetővé teszi az európai elvárásoknak megfelelő borkészítést. Hozzá kellett fogni a márkaépítéshez, a márkát le kellett védetni, és ki kellett alakítani azt a terméket, ami ennek a birtoknak a legeredetibb terméke. Mi nemcsak tokaji bort adtunk el, az nálunk egy földrajzi eredetmegjelölés. Mi márkaterméket hoztunk létre.

A tokaji „védjegy”, mint egykor volt a tokaji furmintnál vagy a tokaji aszúnál, a megnevezésben mellékessé vált?

Természetes, hogy a hegyaljai kultúrának megfelelő aszúbort készítünk, de saját márkával egyértelműsítjük a termelőt, azonosítjuk be a pincészetből származó terméket. Hiszen mindenki tokaji bort termel hegyalján, nem állhat minden pincészetnek ugyanaz az elnevezés a palackjain. Az Oremusnál húsz év után értünk el, hogy a veszteséges évek után némi nyereséget értünk el, az értékesítésben pedig a Magyarországon kívüli piacok aránya elérte a 70 százalékos nagyságrendet. Az Oremus márkanév alatt közel 50 országba jutott el Tokaj eredetmegjelölésű bora.

A befektetők türelmesen kivárták ezt a két évtizedet?

Nem a pénz a lényeg, hanem a megalapozott szándék és hozzá megfelelő gazdasági és jogi háttér. Ha úgy veszem, a pénzügyi befektetés is kultúrák találkozásának kérdése, amelynek révén gazdagodunk. Azok a pénzek, amiket a külföldi befektetők Hegyalján szőlőtelepítésbe, borászatba fektettek, azok itt vannak és itt is maradnak. Kinevelték azt a szakmai csapatot, a munkásoktól a marketingesekig, amelyek lehetővé teszik a minőségi borok készítését, hogy az egyén is érvényesüljön, a fiatalok itt maradjanak. Az építkezéseknek köszönhetően megindult a visszavándorlás, amivel a borvidéket előbbre tudjuk vinni. Sokat kaptam én is az előző generációktól, ma is úgy gondolom, hogy ezen a vidéken is az a legfontosabb, hogy a generációk kapcsolata gyümölcsöző legyen. Én is megpróbáltam hazahozni külföldön tevékenykedő fiatalokat és alkalmazásba venni őket a birtokon, amelyen tevékenykedtem. Életem egyik legnagyobb sikerét ezen a területen tudom elkönyvelni.

Mivel lehet vonzóvá tenni a fiatalok számára a hegyalja örökségét?

Emberi szóval és olyan jövedelemmel, ami lehetővé teszi, hogy itt maradjanak, családot alapítsanak, és érezzék azt, hogy gyerekeiknek is van jövőjük. Fontos, hogy hegyalján autentikus szőlészeti és borászati birtokok alakuljanak, kialakuljon az a gazdasági struktúra, amiben helye van mindenkinek, a nagyobb befektetésektől indulva a családi gazdálkodáson keresztülül az egyszerű szőlőművelőig. Az egyes birtokok által megtermelt, saját márkanév alatt forgalmazott boroknak van jövője, ez a siker záloga. A termőhely megjelölése pedig hírét viszi a vidéknek.

Miben érez hiányt, ha a jövőre gondol?

A rendszerváltás óta eltelt közel 30 év nem volt elég arra, hogy minden hibát helyre lehessen hozni. A tokaji borkultúra továbbra sem rendelkezik nagy nyereségtartalommal, emiatt nagyon érzékeny a szőlő és borgazdálkodási ágazat. Minden forrásra szükség van, ami segítheti az ebben a gazdálkodási ágban tevékenykedőket. Nem csak a gazdálkodási ág sérült annak idején, hanem az oktatás, a kutatás és az az adminisztrációs szisztéma, ami Nyugat-Európában alapvetően piacosabb szemléletben jelenik meg. A jövő? Folyamatos építkezés, szőlőszeretet, egymás megbecsülése és szakmai igényesség az iránymutató életünkben, „Jót, s jól!”, Kazinczy Ferenc intelmét követve.

Forrás: boon.hu