„Gyed Moroz" vagy Szent Miklós, az itt a kérdés!

gyed

Télapó és Mikulás egy asztalnál borozgat a mesék birodalmában.

Egy időben, amikor még Magyarországon ideiglenesen több évtizeden át orosz, vagyis ahogyan akkoriban hívták, szovjet csapatok állomásoztak, a szovjet laktanyákba is megérkezett a Mikulás. Szása, a laktanya parancsnokának sofőrje csöndes gyerek volt. Kinézésre mintha még kamasz lett volna, de a papírjaiban az állt, nagykorú.

Egyetlen feladata volt, de azt mindig pontosan és akkor kellett elvégeznie, amikor kérték tőle: fuvarozza a parancsnokot. Amikor eljött december hatodika, a laktanyában dolgozó katonák gyermekei vendégségben hívták a közeli település magyar iskolásait.

Vendégbarátság ez, mondták, és tényleg minden éppen úgy nézett ki, mint egy gyerekzsúr, ahol a tanulók készítik a szendvicseket, a sütiket, országukra, népükre jellemző ízekkel.

Merthogy sok magyar srác előtt még az sem volt világos, amit a szovjet pajtások pontosan tudtak: ami kifelé egységes, nagy masszának tűnt, népek megbonthatatlan barátságának, az a valóságban széttagolt, különböző kultúrák összeolvasztására tett kísérlet volt.

Szása apró, láncra fűzött keresztet hordott zubbonya alatt. A Mikulásról azt tartotta, hogy szent ember volt, a néhai Miklós püspök, aki másokon segített. A Télapó pedig, amit a nagy szövetségbeforrtságban mindenki csak Télapónak (Gyed Moroz, Дед Мороз, Fagy Apó) hívott, no..., az is rendes ember lehet, elvégre csokit meg cukrot visz a gyerekeknek. De úgy volt vele, hogy a lényeg ott van, amit az ember a lelke mélyén érez, még akkor is, ha mást mond, mert azt akarják hallani.

Vagyis a vallástalanított Télapó is lehet jó fej, és valahol a mesék birodalmában, Szent Miklóssal egy asztalnál borozgatva biztosan jót nevetnek a földi halandók nagyhatalmi játszmáin.

Amikor a magyar gyerekek megérkeztek a laktanyába, és a sok sütin és ételen keresztül ráébredtek arra, hogy a Szovjetunió valójában összefűzött nemzetek halmaza, ahol amúgy örmények, tádzsikok, tatárok, grúzok, kazahok, oroszok vagy éppen ukránok élnek saját országhatáraikon, kulturális közösségükön belül, ahol nem csak a szokások, de az arcvonásuk, s még a nyelvük is eltér, ahogyan a sütemények íze és formája a tálon, kicsit árnyaltabbá vált a valóság. A barátság, a megbonthatatlanság fogalma.

Miután a laktanya parancsnoka köszöntötte a magyar gyerekeket, és átadta őket az ünnepségnek a népek barátkozásának jegyében, beszállt a terepjáróba.

– No, Szása – fordult a sofőrhöz. – Te, ugye, ukrán vagy?

– Az vagyok, ezredes elvtárs.

– És hogyan is vagy te ezzel a Télapóval? Mert ezeknek a magyar gyerekeknek, ahogyan látom, semmi gondjuk vele.

– Jóságos lénynek gondolom...

A parancsnok alaposan végigmérte a fiút.

– És a lelked mélyén mit gondolsz? Szent Miklós vagy Gyed Moroz?
GettyImages-630179818

gyedboritoFotó: Dmitry Feoktistov / Getty Images Hungary

A fiú ösztönösen a mellkasához, a zubbonya alatt pihenő kereszthez kapott.

– Semmi baj, Szása – szólt ekkor a parancsnok, és alig észrevehetően keresztet vetett maga előtt. – Tudom, ez nem egyszerű. De a rend lényegét a látszat adja. És erről többet nem beszélünk. Soha. Most pedig hajts, mert sok a dolgunk.

Szása pedig gázt adott, és úgy érezte, a szíve a talpában dobog. Ahogyan távolodtak a laktanyától, egyre biztosabb volt abban, hogy a rend, és mindaz, amit a világ dolgairól gyerekkora óta gondol, lassan helyreáll.

(Borítókép: Gyed Moroz Omszkban 2016-ban. Fotó: Dmitry Feoktistov / Getty Images Hungary)

Forrás: index.hu