Hetvenéves a sárospataki Rákóczi Múzeum

70 eves muzeum 02

Számos érdekes fotóval, információval és történettel várja az érdeklődőket a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma Sárospatakon azon az új kiállításon, amelyet a Rákóczi-várban működő intézmény 70 éves fennállása alkalmából nyitottak meg a közelmúltban. A történeti áttekintés mellett egy nosztalgia­utazásra hívja az érdeklődőket a tárlat.

Fotók és relikviák

Dr. Tamás Edit a múzeum igazgatója az Észak-Magyarországnak elmondta: a kiállított fotókat és relikviákat talán azok találhatják a legérdekesebbnek, akiknek van vagy volt közük Sárospatakhoz és az intézményhez, ugyanis a történeti áttekintés mellett egy nosztalgiautazásra hívja az érdeklődőket a tárlat. Ehhez mintegy harmincötezer fotóból álló gyűjteményük adott kiváló alapot. Nyomon lehet követni például azt, hogyan kapta meg az épületegyüttes a mai arculatát. A korábbi fotókon jól látható például, hogy a várárok be van tömve, és a várudvar is csak a nyolcvanas években kapott kövezetet.

Az igazgató kiemelte: a sárospataki vár az 1700-as évek elejétől hiába volt osztrák–német eredetű családok tulajdonában, az emberek mégis mindig a Rákóczi családhoz kötötték. Így aztán egyértelmű volt, hogy a második világháború után múzeumot hoznak létre a már államosított épületegyüttesben.

Az előkészítő munkák után 1950. július elsején nyílt meg a Rákóczi Múzeum.

A kiállításon egyebek mellett megtekinthetők az első vendégkönyv nyitó oldalai, ahol látszik, hogy az első látogatók miskolciak, sárospatakiak, budapestiek, újpestiek és sátoraljaújhelyiek voltak, a legelső bejegyzés pedig ceglédi vasutasok nevéhez kötődik.

Kutatási központ is

A tárlaton fotók elevenítik fel azt a tíz évet is, amikor a Vörös-torony felújítása zajlott. Az igazgató szerint ez az időszak minden sárospatakinak emlékezetes, hiszen a hosszúra nyúlt munkálatok miatt a helyiek már szinte el sem tudták képzelni az épületrészt az állványzat nélkül. Mindezeken túl a kiállítás összeállítói megemlékeznek a várkert folyamatos fejlesztéséről, hogyan vált szerves részévé a múzeumnak a várat körülvevő park. Ugyancsak megelevenednek a képkockákon azok az események, amelyeknek helyet adott a pataki vár, például az egykori legendás Sárospataki Diáknapok, a közel három évtizedes Zempléni Fesztivál, amely a kezdetekkor még Zempléni Művészeti Napok néven volt ismert, valamint az intézmény saját programja, az ostromhétvége. Fel­elevenítik a régi felvételek az épület falai között forgatott filmeket, például a Szép magyar komédia egyes epizódjait, valamint a francia megrendelésre készült Rákóczi szökése című alkotásét. Felidézik az intézmény díjait is, például a 2003-ban megkapott Év Múzeuma díjat, a 2008-ban kiérdemelt Magyar Örökség díjat, valamint a 2015-ös műemléki elismerést, az ICOMOS-díjat, a szintén az évben átvett múzeumszakmai AVICOM-díjjal együtt.

Dr. Tamás Edit felidézte: a múzeum mindig jelentős kutatási-szellemi műhely volt, és az ma is, amit az évente egy-két alkalommal megrendezett, általában országos kitekintésű tudományos konferenciák, valamint az évtizedek óta folytatott könyvkiadási tevékenység igazolnak. Ezek a történettudomány igen széles körét dolgozták fel az idők folyamán a néprajztól a Rákóczi család tevékenységén át az ágyúöntő műhely történetéig. Az igazgató hozzátette: a sárospataki várban működő múzeumhoz több, más településen működő közgyűjtemény is tartozik. Monokon az épületet ugyan a helyi önkormányzat működteti, ám a kiállítás a pataki múzeumé. Szintén hozzájuk került a kétezres évek elején a karosi honfoglalás kori temető a nemzeti sírkerttel, 2014-ben a vajai kastély a Vay Ádám muzeális gyűjteménnyel, valamint Nyírbátorban a Báthori István Múzeum. Ugyancsak ebben az évben épült fel Sárazsadányban a néprajzi kiállítás, valamint a pataki vár szomszédságában található ágyúöntő műhely – sorolta az igazgató.

A múzeum és a pataki szellem

A kiállításon dr. Hörcsik Richárd országgyűlési képviselő, történész mondott beszédet, aki kifejtette: 1950. január közepén a múzeum már gazdasági értelemben létezett, de hivatalosan csak július 1-jén indult el a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja szervezési tevékenységének köszönhetően, és decemberben már megnyílt az első kiállítás is, ami azonban csak a nappali órákban volt látogatható, megfelelő világítás hiányában. Ekkor – idézte fel – talán úgy tűnhetett, hogy
a Vármúzeum, 1951 után a Rákóczi Múzeum egy lesz az ország ilyen intézményei közül, egy olyan kiállítóhely és szakmai tudásbázis, amelyet a fővárosból talán észre se vesznek vagy az itt végzett munkát lebecsülik. A pénztelenségről, a nehéz körülményekről az igazgatók visszaemlékezéseiből értesülhetünk – mondta.

Balassa Iván például, aki 1956. február közepén érkezett a városba, egy olyan szobában kényszerült aludni hófúvás idején, amibe az ajtó alatt befújta a havat a szél – közölte. Beszélt arról is: az ötvenes évek első felében létrejött a műtárgygyűjtemények jellegére vonatkozó rendszer, és egyértelművé vált, hogy mi az elsődleges küldetése és gyűjtőköre a múzeumnak: a Rákóczi-örökség ápolása, illetve a középkor és a Rákóczi-kor anyaga, valamint a Bodrogköz és a Hegyköz néprajza, különös tekintettel a szőlészetre. Ennek megfelelően a régészeti gyűjtési terület szűkebb, a néprajz tekintetében tágabb volt, hiszen az utóbbiba a pataki, Ricsei és újhelyi járás mellett beletartozott az Abaújszántói, a Szerencsi és a Tokaji járás is. Mindehhez a pataki szellem is olyan közeget nyújtott, amely talán sehol másutt nem volt tapasztalható – mutatott rá.

A honatya végül úgy fogalmazott: „Ma, hetven év után egy olyan múzeumban állunk, amely nemcsak tudja, hogy honnan jön és hova tart, hanem ez mindenki számára is nyilvánvaló. Azt sugározza, hogy jöhet bármi, minket az értékeink és az elért eredményeink hitelesítenek. Meggyőződésem, hogy rövidesen egy új időszaknak kell következnie a múzeum életében, amelyet a fenntarthatóság fémjelez.”

(A borítóképen: A kiállítás megnyitóján)

Forrás: sarospatak.hu